Az érintés

Greeny zavartan feküdt a mező szélén. Furán érezte magát. Az előbb egy pillanatra izzott, mert egy tündér megérintette. Olyan erőt kapott, hogy átszelte az erdőt és itt a rét peremén állt csak meg. Indítója egy darabig kísérte, majd eltűnt, aztán megint vele tartott, végül lemaradt. Bár a fiú mintha most is látná szeme sarkából a fák között, de nem biztos, rejtőzik. Inkább csak az eget bámulta, azt a szürke maszlagot, ami mindig a lombkoronák fölött kavargott.  „Lehet ilyen?” – kérdezte belül magától. „Tényleg van olyan, hogy csak megérint, és az hatással van rám?”
– Igen, van ilyen. – felelte egy hang a háta mögül. A fény volt az. – Ne ijedj meg! – mondta, mikor Greeny hirtelen felült. – Mindig halljuk annak a gondolatait, aki vonz minket, és igazából sajnálom, hogy megérintettelek. Nem lett volna szabad, de annyira vonzottál, hogy meg kellett tennem, nem tudom miért. – Tedd meg újra! – parancsolt rá a fiú. – Érezni akarom ezt az erőt! – Nem merem, félek. Még sosem egyesültem olyannal, akivel ennyi minden közösséget éreztem. A fiú az égbe boxolt, egy-két válogatott szitokkal fűszerezve, majd a fűbe huppant. Nem értette. „Egy tündér, hogyan félhet az egyesüléstől? Eddig miként egyesülhetett olyanokkal, akikkel nem egyezett sok mindenben?” Futottak át a gondolatok a fején, bár tudta, hogy nem lenne szabad gondolkoznia, mert hallják.
- Én sem értem. – mondta a fény. Csak szótlanul lebegett mellette. Mind a ketten a szürke kavargást bámulták.


 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

ropogta: M., a vándor, 8:00 - falevelek: - Még nem járt erre vándor.

Most

A héten várható folytatás...


 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

ropogta: M., a vándor, 21:26 - falevelek: - 1 vándor szólalt.

Off történet 2.

Erior, az alsó föld

– Isten hozott újra itt. cimbora. – mondta Adam számára egy ismerős hang, és mikor kinyototta a szemét, egy kék köralakú emelvényen találta magát, mellette meg is találta megszólítóját Petet, amint széles vigyorral üdvözli őt.
– Pete!! Otthon el se tudtuk képzelni hol vagy! Mondjuk nem is tudtam, no meg semmi emlékem sincs a tegnapról. De egyáltalán hol vagyunk?
– Eriorban vagyunk. – felelte Pete mosolyogva, mintha élvezné helyzetét.
– Erior… Mi???
– Erior, az alsó föld.
– Hmm, ez egy másik bolygó vagy dimenzió?
– Nos, majdnem.
– Akkor?
– Inkább világ a világban.
– Mi? Ezt nem értem.
– Nem vagy fényévek távolságára otthonról, és nem is egy másik létsíkban vagyunk. Közelebb vagy, mint hinnéd. Csak 7-8 kilométer felfelé. – hangzott a válasz. Adam értetlenül nézett maga fölé, de nem látott semmit, csak erős fényt.
 – Nem fogsz látni semmit, mindent eltakar a solar burok. – szólt közbe Pete, és barátja értetlen tekintetét látva folytatta – Napfénypótló és a felső világiakat, azaz minket, visszatartó pajzs.
– Ööö… Értem. Aki elhozott engem…
– Lehozott. Ő Gregor.
– Jó, jó. Lehozott. Szóval ismernem kellett volna?
– Igen, bár számoltunk azzal, hogy nem fogsz mindenre emlékezni, vagy talán semmire, hiszen jó nagyot kaptál.
– Ez attól a t-t-torintól van, amit Gregor említett?
– Igen, ez egy itt lent élő emberszerű lény. Rajtuk és az embereken kívül, csak néhány gyík faj található itt lent.
Adam csak most nézett körül. Egy olyan udvaron állt, amit egy középkori várnak képzelt el kiskorában, csak ez zöld és sárga kövekből épült.  Egy pillanatra megrémült, amikor a falakon méterenként álló őröket vett észre. Tőle jobbra kovácsműhely állt, előtte  sok frissen készült fegyver.  A másik oldalon szintén a fura kövekből épült házakat látott, a legmagasabbra Pete rámutatott.
– Gyere menjünk. – mondta és elindult.
Adam kicsit lemaradva követte őt. Figyelte a várfalon a katonák ruházatát. Barna bőrpáncélok és zöld szövetek borították őket, kezükben soha nem látott formájú kardok és íjak voltak. Barátját követve ő is belépett a házba. A tér közepén egy üst gőzölgött, alatt a  már ismerős színekben játszó kövek izzottak. Mögötte kőből készült asztal és székek álltak, rajta három fatányér és egy kosár kenyér.
– Mindjárt kész az ebéd. – szólt az üst mellől Pete.
 – Ebéd? Milyen ebéd?
 – Nos, hmm, csirkeragu. – hangzott a válasz.
Adam közelebb lépett a gőzölgő léhez, hogy megvizsgálja. Közben észrevette, hogy a kövek nem állandóan izzanak, hanem fel-felvillannak, és így szolgáltatják a hőt és a fényt. Pete megbökte a vállát és az asztal felé terelte. Leültek. Barátja töltött két pohár vizet, majd az arca komorrá vált, és így szólt:
– Atramor majd beszélni akar veled, de ennél sokkal fontosabbat akarok mondani neked…
Ám ekkor kinyílt az ajtó.



 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

ropogta: M., a vándor, 11:10 - falevelek: - Még nem járt erre vándor.

Intermezzo

És akkor útja közben két barna tündérrel találkozott. Az elsővel táncolt is, röviden. És hallgatta, amit az csak a lépésekről és azok tanulásáról beszélt, csak arról. Nézte egy kicsit, várt, hátha. Majd mikor belátta, hogy nem lesz már foganatja, tovább állt.  Ment tovább. Majd a Sárga fényt látta egyszer, amint magában keringet és lélekpárját szidta csendesen, és jött a másik barna tündér. Órákat töltött vele, melyeket napoknak érzett, apró villanásokkal tűzdelve. Ezt most mégis másnak érezte, teljesen, de el is fogta az érzés: " Ebből nem lesz semmi sem..."
 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

ropogta: M., a vándor, 14:47 - falevelek: - Még nem járt erre vándor.

Off történet, amit ígértem.

1. rész:  Egy téli reggel

Szép fényes reggel volt. Adam nehezen kelt. Hogy miért Ő sem tudta. Fáradt volt, és sajgott mindene. Lassan derengeni kezdett neki valami. Valami, ami nagyon homályba veszettnek tűnt számára. Adam egy 15 év körüli srác. Rendesen járta az iskolát, és sose hiányzott, bár nem volt jó tanuló, most mégse volt kedve bemenni. Alighogy egy perce feküdt ébren ágyában, és próbált rájönni mi is történt vele, lágy kopogtatás hallatszott az ajtó felől.
– Felkeltél már Te hétalvó? – az édesanyja jött be, kezében tejes kávéval.
Adam anyja egy aranyos negyvenes éveiben járó asszony volt, Mary.
– Mi a baj Adam? Rosszul vagy?
– Igen. Olyan mintha legurultam volna egy hegyoldalon. – hangzott a válasz.
A nő fia homlokára tette a kezét.
– Lázad nincs. – állapította meg pár pillanat után. A fiú is érezte, hogy  ugyanolyan kellemes és meleg édesanyja keze, mint minden reggel, amikor az induláskor, megigazítja félhosszú haját.
– Pedig fáj minden csontom. – mondta és belekortyolt a kávéban. Nem érezte az ízét.
– Mama! Nem érzem az ízét.
– Akkor várj, azonnal hívom Thomas doktort. – mondta és sietve ment a telefonhoz.
Adam még mindig nem emlékezett semmire, csak foszlányokra. Például, hogy elmúlt este hazajött Petetől, legjobb és szinte egyetlen barátjáról, akivel egész este a számítógépet nyúzták, s persze otthon azt mondta tanultak. Ezután vacsoráztak. Majd elköszönt szüleitől és a szobájába ment. Innentől teljes sötétségbe borultak az emlékei. Még hallotta, ahogyan édesanyja az orvossal beszél, utána elaludt.

° ° °


Álmában kis zöld pókszerű lények másztak végig a végtagjain. Úgy tűnt, mintha mindegyik tudná hová megy. Amikor mind megállt Adam látta, hogy tíz lába van az összesnek, melyek közül kettő fölfelé meredt, és olyan volt a végük, mint egy kés, amivel a húst szokás vágni. Csak álltak ezek a lények, majd a bárdszerű lábaik izzani kezdtek, és végül egyszerre a fiú húsába vájták őket. Pokoli fájdalmat érzett, mindene fájt, és az volt az érzése, hogy minden porcikája lángol. Hirtelen valami hideget érzett mellkasán, és véget ért égető álma. Ahogy felriadt egy kedves, öreg, szakállas arcot látott maga fölött.
– Jaj! Nagyon sajnálom. Mindig elfelejtem, hogy milyen hideg tud lenni, ha frissen veszem ki a táskámból. – mondt Dr.Thomas, és levette a fiúról sztetoszkópját. – Hogy érzed megad?
– Fáj mindem, olyan mintha legurultam volna egy hegyoldalon.
– Érdekes. – mondta a doktor – Van valahol olyan terület, ami jobban fáj mint a többi?
Adam annyira fáradt volt, hogy nem tudta megmondani milye  fáj jobban. A lába? A keze? Vagy a feje? Nem sikerült egyetlen testrészét sem elkülönítenie, csak azt érezte, hogy fáj mindene. Így feje megrázásával felelt.
– Na, akkor kapsz egy injekciót, remélem kicsit segít valamit.
Az orvos benyúlt kis fekete táskájába, és elővett valami sárga folyadékot tartalmazó üvegcsét, felszívta a fecskendőbe, majd a fiú vállába beadta. Azonnal hűs érzés járta át Adamet. Először a karján futott végig, majd bejárta az egész testét. A szeme lassan csukódni kezdett, hiába küzdött ellene.
– Ettől jobban lesz. – hallotta, de édesanyja válaszát már nem értette. Kellemes duruzsolásnak érezte a körötte elhangzottakat.

° ° °

Amikor felébredt már este volt. Az éjjeli szekrényén égett a kislámpája, alatta egy csokigolyó volt. Gondolkodás nélkül nyúlt utána, mert farkas éhesnek érezte magát. Meglepődött. Érezte az ízét, ennek a marcipános golyónak, és csak ült és élvezte, hogy a szájában lassan szétárad az íze. Ez az élmény percekig kezében tartotta, csak ezután tűnt fel neki, hogy nem fáj semmije. Elindult kifelé, mikor az ajtóhoz ért, sírás hangok ütötték meg a fülét. És egy keserves hang:
– Nem jött haza még mindig. Reggel elment, de azóta semmi hír róla. – szólt a zokogva egy asszony. Adam felismerte őt, Pete anyja volt az. Kilépett az ajtón, és megriadt a látványtól. Pete mindig fiatalos, jókedvű és sugárzó édesanyja ott ült kétségbe esve, leverten, szerteszét álló hajjal és vörös szemekkel.
– Tudsz róla valamit? Nem mondott neked semmit? Gyerünk! Válaszolj már! – futott oda hozzá az asszony a kanapéról, és mélyen a szemébe nézett. – Beszélj!
Adam nem tudott választ adni az őt ostorozó kérdésekre. Másfél óra után vendégük még szomorúbban távozott, mert nem tudott meg semmit. Még azt se, hogy fia direkt szökött-e el, vagy valami baj érte, és azért nem ért még haza. A fiú azt hitte, hogy végre vége a vallatásnak, ám ekkor Mar kezdte el őt faggatni, hogy biztos nem tud semmit róla, és nem  csak védi-e barátját, de ő újra és újra, csak azt tudta mondani, hogy: – Nem tudok semmit. Nem mondott semmilyen tervet.
Maga Adam sem értette Pete eltűnését. Arra emlékezett, mint reggel. Tegnap elköszöntek. „– Viszlát reggel!” Viszont egyre inkább úgy érezte, hogy az ő fájdalmai, és barátja eltűnése, szorosan összefügg. Nyugtalanította ez a dolog. Leült enni, bár nem volt igazán éhes, csak pár falatot tudott megenni. A maradékot csak tologatta a tányéron. Emlékezni próbált. Visszament a szobájába. Arra gondolt kiszökik az erdőbe, és végigjárja azokat a helyeket, ahol Petevel szoktak „csatázni” és bunkert építeni. Ekkor lassan nyikorogva kinyílt a szekrényajtó. Egy magas, hosszú szőke hajú, szakálas férfi lépett ki belőle. Barna bőr szerű ruhában volt.
– Jó estét, Adam úrfi! – szólt az idegen.
Adam legszívesebben felüvöltött volna, de a torkára fagyott minden szó, és a rémülettől úgy érezte, hogy mozdulni se bír.
– Látom nem ismer meg. Mondták, hogy ez lesz , azok után, ahogyan tegnap kiütötte önt egy torin.
– To… Torin? – felelt a fiú remegő hangon.
– Haj. Látom sok dolga lesz önnel Atramornak és Pete úrfinak.
– Pete? Ott van, ahonnan te jöttél ?!
– Igen. Él és virul. Atramor mellett meradt, hogy megismerje hatalmát.
– Öööö, biztos. Oda tudnál vinni hozzá?
– Természetesen úrfi. – felelte, majd egy az övén lógó erszényből kis kék követ vett elő, letette a padlóra. A kövecske felizzott, majd szétfolyt a szőnyegen. Olyan másfél méter széles kört alkotott. A fiú tátott szájjal nézte a kék fénylő tócsát.
– Lépjen csak bele úrfi. – mondta az idegen.
Adam felemelte a jobb lábát. Épp csak a lábujjhegyével érintette meg a kék masszát, de az ráragadt, és elkezdte húzni őt lefelé, végül lassan elnyelte őt, bárhogyan is próbált ellenkezni. Az idegen nyugodtan állt bele a körbe, lassan őt is beszippantotta, miközben egy szót mormolt.
– Erior… Erior… Erior…
Miután ő is letűnt a tócsa fénye kihunyt és zsugorodni kezdett, míg nyomtalanul el nem tűnt. 

 

 

 



 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

ropogta: M., a vándor, 13:34 - falevelek: - Még nem járt erre vándor.

#23

Néha érzem, hogy ide is kéne írnom, de nem tudom melyik 'résszel' folytassam... Nem mondanám ezt válságnak, inkább tanácstalanságnak... Majd lesz valami, addig közlök egy intermezzó történetet majd...

 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

ropogta: M., a vándor, 11:44 - falevelek: - Még nem járt erre vándor.

Ébredés?

Greeny kábultan ült fel. Hirtelen nem tudta hol van. Ez az állapot nem tartott soká, mert meglátta maga felett a zöld fényt. Hevesen vert a szíve, de mégse volt az a régi érzése. Valamit hiányolt. – Ki vagy? – kérdezte. A tündért meglepte a kérdés. – Én vagyok az. Nem ismersz meg? A fiú érezte teste minden zugában a remegést, mégse állt össze benne az ismert misztikus egésszé. Egy apró szikra. Enyhe lökés a felszabaduláshoz, az egyesülés felé. Habár a zöld fény ült mellette, fejében mégis a zöld-barna tündér járt. Az apró, talmi vízfelszíni tánc varázsa győzött a sok emlék felett, bár lelke még így is remegett. Torz harcra kelt a képzelet, hogy lenyomja, mit állít az emlékezet.
Egy villanás, szép látomás.
Édes kettős több éjen át, majd újabb, halk léptek, s rejti a lugas a vétket. Állókép. Szemek. Zöld s barna hegyek, melyben egy fiú elveszett. Suttogás, kuncogás. A rejtekből kibújás. Fogócska, tüzes bókok. Közös percek lángoló csókok. Szavak, egyoldalúak.
Gondolatok, hullóak, akár egy csepp.
„Csöpp-csepp-csöpp-csepp-csöpp-csepp.”

- Hé, Kölök! Ébredj! – „Loccs”

A fiúra csak a remete mosolyog. – Azt hittem többet nem kelsz fel. No, innod kell. – s lökte Greeny kezébe a csészét.


 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

ropogta: M., a vándor, 22:09 - falevelek: - 2 vándor szólalt.

A dal

Greeny csak ment előre a tó felé. Egy pillanatra azt hitte, csak a magány játszott egy furcsa játékot vele. Még mindig remegett a lába. Ahogy elért a parthoz látta, hogy a tündér még mindig ott van. Ül és vár. A fiú egy bokor mögé húzódott és nézte. Ismerősnek tűnt neki a fény. A vonásai, a ragyogása és a dal, amit dúdolt. Egy pillanatra azt hitte, az ő kedvese ül ott, de kiverte a fejéből ezt a gondolatot.

"

Fenti pici lény vagyok.
Ahol járok, nyomot hagyok.
Maradandót, s őrületet.
Közben tudom, kevesen értenek.
Te köztük vagy, Egyetlen Nagy.
Még akkor is, ha  jő a fagy.
De vártam, várok, várni fogok.
Mert az életem Te fogod.

"

 

Csengett angyali hangon a fák közt. A fény már nem halkan énekelt. Greeny a torkában érezte a szívét, majd elsötétült számára a világ. Nem evett napok óta.
 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

ropogta: M., a vándor, 20:59 - falevelek: történet - 1 vándor szólalt.

Elkövetkezendők...

Nem tudom mikor lesz folytatás.

Akárhányszor hozzálátok, mindig más irányba kanyarítom a történetet. Így hiába van több lejegyzett kaland, nem tudom összekötni őket.

Majd meglátom mi lesz.

Addig is, olvassatok -->itt<--.

 


 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

ropogta: M., a vándor, 13:17 - falevelek: - 1 vándor szólalt.

A látogató II. - Úton

Greeny nem tudta vissza akar-e menni? Tényleg jó lenne neki? Valóban ezt szeretné? - miközben ezen gondolkozott egyre lassultak léptei. Végül megállt. "Hogy talált rám?" - merült fel benne a kérdés, hiszen amióta a tó mellett élt, nem találkozott szinte senkivel az öregen és a sárga tündéren kívül. Erre itt állt ő, a fény, nem is akármelyik, hanem a tó tükréből zöld-barnán csalogató. Hónapok óta az első, aki megmozgatta őt a tó tükrén is keresztül. Most mégis fél, nem mer visszamenni. Valami azt mondja neki legbelül, hogy "Vigyázz, meg ne égesd magad!". Valamiért kétségek öntötték el a fiút. Pár perc mélázás után folytatta útját, de nem tudta a tóhoz viszi-e lába, vagy másfelé...
 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

ropogta: M., a vándor, 19:36 - falevelek: történet - Még nem járt erre vándor.
Régebbiek | Végére »